Ambrose Bierce

A holtember-szoros

Kitalált történet

Az éjszaka hihetetlenül tiszta és hűvös volt. A tiszta éjszakák valahogyan alattomos módon hidegek. A sötétben az ember észre sem veszi, hogy megfázott, csak amikor már kész a baj. És ez az éjszaka épp ilyen volt. A láthatatlan Csendes-óceánt maga mögött rejtő Parti-hegység kísértetiesen feketéllő háttérfüggönye előtt fagyos szikraként tört magasra a kérgesre dermedt hóból a Déli-hegy, a csúcsát koronázó óriásfenyők közt bujkálva pedig sejtelmesen folytatta égi útját a hold. A völgyszoros mélyén a feltornyosodott hó háborgó hullámtarajokat és égbe szökő hegyeket alkotott. A hóhegyek mintha finom permetet lövelltek volna a magasba, mely nem volt más, mint a holdról, majd a hóról duplán visszaverődő napfény szikrája.

A hó maga alá temette az elhagyott aranybányásztábor megannyi apró kunyhóját (jóllehet, egy tengerész inkább úgy mondaná, a kunyhók a hó alá merültek). A nagy fehérség helyenként még az egykori hegyi folyó partján álló magas hídlábakat is eltakarta. A folyót az itt élők hegyi pataknak, vagy inkább flumen-nek nevezték, mert a latin nyelv ismerete azon kevés kiváltságok egyike volt, amitől a kegyetlen hegy nem tudta lakóit megfosztani. Ha az aranybányász szomszédja meghalt, azt mondta rá: „felúszott a flumenen", ami annyit tett „lelke visszatért az élet forrásába."

Amikor a hó felfegyverkezett a szél ostromával szemben, nem feledkezett meg a hátvédpontokról sem. A szél űzte hó hasonlít a visszavonuló hadsereghez: a nyílt mezőn rendezi sorait, ahol lehet, megveti a lábát, és elfoglal mindent, amit csak tud. Egész szakasznyi hó bújt meg a falak romjai mögött. Elfoglalta a hegyoldalba vájt régi, kanyargós ösvényt. Ezer és ezer osztag küzdött itt a túlélésért, mígnem a hajsza hirtelen véget ért. Elképzelni sem lehet kietlenebb és barátságtalanabb helyet a földön, mint amilyen a Holtember-szoros egy téli éjjelen. Mr. Hiram Beeson mégis úgy határozott, hogy ő lesz e vidék magányos lakója.

Az Északi-hegy oldalában állt Mr. Beeson apró, fenyőrönkökből épített kunyhója. A vékony ablaküvegen át hosszú, vékony fénynyaláb nyúlt az éjszakába, mintha valaki egy fekete bogarat tűzött volna a hegyoldalba egy fényes gombostűvel. Maga Mr. Beeson a kunyhó közepén üldögélt, és úgy bámult a ropogó tűz lángoló szívébe, mintha még soha nem látott volna ilyet egész életében. Mr. Beeson nem nyújtott túlságosan bizalomgerjesztő látványt. Ősz haja csimbókokban hullott hamuszín és beesett arcába, ruhája gondozatlan rongyokban lógott rajta, csak szemében égett valami túlságosan is ragyogó fény.

Ami a korát illeti, ha valaki találgatni próbált volna, elsőre talán negyvenhetet mondott volna, de aztán sietve kijavította volna magát hetvennégyre. A valóságban azonban huszonnyolc esztendőt mondhatott magáénak. Annyira lesoványodott, amennyire csak mert. A szükséget szenvedő sírásó és a vállalkozó kedvű halottkém szelleme keveredett benne. Szegénység és vakbuzgóság között őrlődött. És e szendvicsben veszélyes dolog a töltelék szerepét vállalni.

Ahogy Mr. Beesőn ott ült a kunyhó közepén, bütykös könyökével bütykös térdére támaszkodva, aszott állat aszott tenyerében pihentetve, úgy tűnt, ma már egyáltalán nem akar nyugovóra térni. Mintha attól félne, hogy a legkisebb mozdulatra is ezer darabra hullik a teste. Már pislogni sem mert, bár az elmúlt egy órában kénytelen volt háromszor is hunyorítani.

Hirtelen hangos kopogtatást hallott az ajtónál. E kopogtatás ezen az éji órán és ebben a kegyetlen időjárásban valószínűleg meglepte volna a közönséges halandót, különösen, ha az illető már két éve él ebben az isten háta mögötti szorosban, és tudja, a vidék ilyenkor teljességgel járhatatlan. Mr. Beesőn, azonban, még csak el sem fordította tekintetét a lobogó tűzről. Még amikor az ajtó szélesre tárult, akkor is csak épp hogy összébb húzta magát egy kissé, mint aki valami olyasmire vár, amit valójában nem szívesen lát. A gyenge asszonyok viselkednek így, amikor a halottasházban egy oldalfolyosóról lassan behozzák a koporsót.

Ám amikor a jövevény hosszú léptekkel beviharzott a szobába és kesztyűs kezét Mr. Beesőn vállára helyezte, ez utóbbi, aki eddig gondolataiba merülve bámulta a tüzet, hirtelen felkapta a fejét, és arcára óriási meglepetés ült. Akárkit is várt, ilyen látványra kétségtelenül nem számított. A posztókabátos, hórihorgas idősebb férfi fején zsebkendőből rögtönzött kötés éktelenkedett. Az arcát szinte teljesen eltakarta a feje köré csavart sál és a hatalmas zöld védőszemüveg, de néhány helyen kivillant bőrének szinte világító fehérsége. A váratlan látogató látványa vegyes érzelmeket váltott ki Mr. Beesonból: a döbbenet érzésébe öröm és őszinte jó szándék keveredett. Felállt ültéből, megragadta a jövevény kezét és olyan szenvedéllyel rázta meg azt, amire maga sem tudott volna magyarázattal szolgálni, különösen hogy az öregember arckifejezése nemhogy érdeklődést, hanem inkább visszautasítást tükrözött. De hát az érdeklődés oly tág érzés, hogy még az ellenszenv érzése sem mentes tőle. A világon a legvonzóbb dolog az emberi arc, melyet ösztönösen eltakarunk egy szövetdarabbal. És amikor még vonzóbbá válik számunkra - mi több, elbűvölővé -, két és fél méter mélyre temetjük a föld alá.

- Ó, uram! - szólalt meg Mr. Beesőn és elengedte az öregember kezét, mely erőtlenül hullott alá, egy apró kattanó hang kíséretében. - Módfelett barátságtalan az éj odakinn. Könyörgöm, üljön le nálam. Olyan boldog vagyok, hogy kunyhómban üdvözölhetem.

Mr. Beesőn oly könnyed jólneveltséggel intézte vendégéhez e szavakat, melyre, tekintve a körülményeket, aligha lehetett előre számítani. Valójában, azonban, a külső megjelenés és a kiváló modor közötti ellentét épp eléggé meglepő ahhoz, hogy az aranyásók legáltalánosabb társadalmi jelenségei közé tartozzon. Az öregember egy lépéssel közelebb húzódott a tűzhöz, mely kísértetiesen tükröződött a zöld szemüvegben. Mr. Beeson újra megszólalt:

-  Nagyon örülök, arra mérget vehet!

Mr. Beeson kifinomult választékossága azért tett néhány elfogadható mértékű engedményt is a helyi ízlésnek megfelelően. Mr. Beeson itt elhallgatott egy pillanatra, és tekintetét végigfuttatta látogatója külsején - a bebugyolált fejtől a posztókabát penészfoltos gombjain át a zöldes színű marhabőr csizmáig, melyről az olvadozó hó apró patakokban csordogált a padlóra. Leltárba vette vendégét és úgy tűnt, meg van elégedve az eredménnyel. De hát ki ne lett volna?

-  A vendéglátás, melyben részesíthetem önt - folytatta -, sajnálatos módon
szegényes, amint körülményeimet látni méltóztatik. Mégis igen kiváltságos
helyzetben erezném magam, ha volna olyan kedves megosztani velem, amim
van, és nem nézne jobb ellátás után Bentley's Fiat-ben.

Mr. Beeson olyan egyedülállóan kifinomult vendéglátói alázattal beszélt, mintha olyan elviselhetetlen megpróbáltatás lenne ebben az időben az ő meleg kis kunyhójában maradni, hogy az ember inkább nekivágna a szoros torkáig vezető tizennégy mérföldnek, még ha ilyen kegyetlen hóban is kell gázolnia. A vendég válaszképpen kigombolta a kabátját. A házigazda friss tűzifát dobott a tűzre, lesöpörte a kandallót egy farkasfarokkal és megjegyezte:

-  De ha magának lennék, inkább fölhúznám a nyúlcipőt.

Az öregember letelepedett a tűz mellé és lábát előrenyújtva melengette széles talpát. A kalapját, azonban, nem vetette le. A bányák környékén ritkán veszik le az emberek a kalapjukat, csak amikor már a csizmájuktól is megszabadultak. Mr. Beeson nem tett több megjegyzést, hanem ő is visszatelepedett a székére, ami tulajdonképpen nem is szék, hanem egy hordó volt, melyet úgy terveztek, hogy ha gazdájának kedve támad ültében szétmorzsolódni, akkor - eredeti rendeltetésé­vel némileg összhangban - a hordó-szék megőrizze hamvait. Egy pillanatra síri csend telepedett a kunyhóra, majd valahonnan a fenyőfák közül egy farkas vicsorgó üvöltése hallatszott, és ugyanebben a pillanatban az ajtó megreccsent a keretében. A két esemény között nem volt más összefüggés, mint hogy feltámadt a szél, mely a közelgő vihart jelezte, amitől a farkas igencsak megrémült. Valahogy mégis úgy tűnt, hogy a két hang között valamiféle természetfeletti összeesküvés van, és Mr. Beeson összeborzadt a homályos félelemtől. Hamar összeszedte azonban magát és ismét megszólította vendégét:

-  Furcsa dolgok történnek errefelé. Szívesen elmesélek önnek mindent, és ha
a hallottak után úgy dönt, nem marad nálam, remélem, átkalauzolhatom önt az
út legnehezebb szakaszán, egészen addig a helyig, ahol Baldy Peterson lelőtte a
szerencsétlen Ben Hike-ot. Gondolom, ismeri azt a helyet.

Az öregember nyomatékosan bólintott, mintha azt kívánná tudtul adni, hogy nem csak hogy tudja, hol van az a hely, de nagyon is jól ismeri.

-   Jómagam és két társam - kezdett mondókájába Mr. Beeson - két évvel ez előtt vettük birtokba ezt a kunyhót, de amikor az aranyláz mindenkit Bentley's Flatbe üldözött, mi is a többiekkel tartottunk. A szoros kilenc óra alatt teljesen elnéptelenedett. Ám még aznap este észrevettem, hogy itt hagytam egy igen értékes pisztolyt (ezt itt, ni), visszajöttem és itt töltöttem az éjjelt egyedül, ahogyan azóta is minden egyes éjszakát. Hozzá kell még tennem, hogy két nappal korábban meghalt a kínai szolgánk, és a föld olyan keményre fagyott, hogy képtelenek voltunk tisztességes sírt ásni neki. így hát az indulás napján felszedtük a padlót, ott ni, és eltemettük a szerencsétlent, ahogyan tudtuk. Mielőtt azonban a padló alá helyeztük volna, voltam olyan hihetetlenül ízléstelen, hogy levágtam a hajfonatát és feltűztem a gerendára a sír fölé. Most is ott van, láthatja, de később is körülnézhet, ha már felmelegedett és kényelmesebben érzi magát.

-   Nem tudom, mondtam-e már, de a kínai teljesen természetes körülmények között hunyt el. Mondanom sem kell, nem volt semmi közöm a halálához, és nem azért jöttem vissza, mert valami szörnyű bűbáj ellenállhatatlanul visszavonzott ide. Egyszerűen csak az ittfelejtett pisztolyomért jöttem. Ugye ez az ön számára is nyilvánvaló, uram?

A vendég lassan bólintott. Úgy tűnt, nem a szavak embere.

-  A kínai vallás szerint - folytatta Mr. Beeson - az ember olyan, mint a papírsárkány: nem tud az égbe röpülni, ha nincs farka. Nos, hogy rövidre fogjam e kissé fárasztó történetet (amit azért kötelességemnek éreztem elmesélni), azon az éjjelen, amíg itt feküdtem egyedül és mindenfélére gondoltam, csak épp őrá nem, a kínai visszajött a lófarkáért. De nem vitte magával.

És ekkor Mr. Beeson hirtelen néma csendbe burkolózott. Talán kimerítette a szokatlanul sok beszéd, de az is lehet, hogy egy olyan emlék tört fel benne, amely lekötötte minden figyelmét. A szél most már vadul szárnyra kapott és a hegyoldalon a fenyők valami furcsa dalba fogtak.

-  Gondolom - folytatta Mr. Beeson -, mindez nem hangzik az ön számára túl értelmesnek, és meg kell vallanom, magam is így vélekedek. De a kínai azóta is visszatér minden éjjel.

Ismét csend telepedett a viskóra. Mesélő és hallgató egyaránt mozdulatlanul ült és a tüzet bámulta. Aztán Mr. Beeson hirtelen már-már szenvedélyes hangon tört ki magából, miközben vendége szenvtelen arcát fürkészte, már amennyit lá­tott belőle:

-  Hogy adjam neki vissza? Kedves uram, távol álljon tőlem, hogy bárkit is tanácsért zaklassak ebben az ügyben. Bizonyos vagyok benne, hogy ön megbocsátja szemtelenségemet - mondta Mr. Beeson kivételesen megnyerő modorban -, de bátorkodtam jó erősen odaszögezni azt a lófarkat, és magamra vállaltam őrzésének meglehetősen kimerítő feladatát, így hát megértheti, hogy lehetetlen számomra követni nagyra becsült javaslatát. Vagy azt hiszi, gyáva vagyok?

Semmi sem képes felülmúlni azt a hirtelen támadt vad kitörést, amellyel a házigazda vendége arcába vágta felháborodott tiltakozását. Mintha egy páncélkesztyűt vágott volna a jövevény arcába. Egyszerre volt ez tiltakozás és kihívás.

Mr. Beeson arculütésnek beillő kitörése azonban nem váltott ki semmilyen hatást a vendégből. Csak a szél kopogott a kéményjáratban, mintha rögök hullanának a koporsóra. Egy percnyi néma csend után ismét megszólalt a vendéglátó:

-  De, ahogyan azt ön is mondja, rettenetesen kimerít engem ez az áldatlan helyzet. Úgy érzem, életem utolsó két éve egyszerűen tévedés volt. Egy tévedés, mely önmagát hozza helyre, ha érti, mire gondolok. Hogy sírt kéne ásni? Nem, azt nem lehet. Nincs, aki megpróbálja. És a föld is fagyott. De nagyon kedves, hogy betért hozzám. Igazán szívesen látom. Majd mesélje el Bentley's Fiat-ben is, bár ez nem fontos. Tudja, milyen nehéz volt levágni azt a copfot? Ezek az istenverte pogányok még selyemszalagot is fonnak a varkocsukba! Hkrrrr!

Mr. Beeson mindezt úgy adta elő, hogy közben csukott szemmel fel-alá járkált a szobában. Az utolsó hang, amit kiadott, tulajdonképpen már horkolás volt. Néhány pillanattal később egy mély lélegzetet vett, óriási erőfeszítés közepette kinyitotta a szemét, mormogott valamit, majd azonnal mély álomba merült. Ezt motyogta:

-  Ellopják a poraimat!

Ekkor a jövevény, aki mind ez idáig egyetlen szót sem szólt, felállt és minden sietség nélkül kigombolta majd levetette a kabátját. Olyan ösztövér volt egyszerű flanel alsóruhájában, mint a néhai Signorina Festorazzi, az a száznyolcvan centiméter magas és huszonöt kilós ír asszony, aki egy szál ingben mutogatta magát San Francisco utcáin. Aztán az öregember lefeküdt az egyik priccsre, de előtte még, a helyi szokás szerint, párnája mellé készített egy pisztolyt, amit előzőleg a falipolcon talált. Ez volt az a pisztoly, melyért Mr. Beeson két évvel ezelőtt visszatért a szorosba.

Néhány perc múlva Mr. Beeson felriadt álmából, és látva, hogy vendége már nyugovóra tért, maga is követte a jó példát. De mielőtt lefeküdt volna, odament a gerendához, és jól megrángatta a pogány hajfonatot, meggyőződve arról, hogy az valóban jó erősen oda van szögezve. A két ágy - amely nem igazán volt több két deszkapolcnál, néhány nem túlságosan tiszta pokróccal letakarva - egymással szemben állt a szoba két végében. Közöttük volt a kínai sírját lezáró kis négyszögletes csapóajtó, amely fölé valaki kerítéstüskét helyezett dupla sorban. A természetfeletti elleni harcban Mr. Beeson nem vetette meg a nagyon is e világi óvintézkedéseket sem.

A tűz már kialvóban volt. A kékes színű, dühösen pattogó lángocskák időnként fellobbantak, fantomszerű árnyakat rajzolva a falra. Az árnyékkísértetek sejtelmesen futkároztak, hol szétválva, hol meg egyesítve erőiket. A gerendáról lógó hajfonat árnyéka azonban távol tartotta magát a többiektől. Úgy állt ott a szoba közepén, mint egy hatalmas felkiáltójel. Odakint a fenyők éneke most győzelmi himnusszá emelkedett, de a strófák közötti szünetekben félelmetes volt a néma csend.

Az egyik ilyen szünetben aztán, egyszer csak megmozdult a csapóajtó. Lassan de kitartóan emelkedett, és ugyanilyen lassan és kitartóan emelte fel bepólyált fejét a jövevény is, hogy a különös eseményt jobban lássa. Aztán az ajtó a kunyhót alapjaiban megrázó hatalmas csattanással visszacsapódott a helyére. Tetején a kerítéstüskék fenyegetően meredeztek. Mr. Beeson felriadt a zajra. Nem ült fel, csak a kezét kapta védekezőn a szeme elé. Egész testében reszketett, fogai hangosan vacogtak. Az öregember félkönyékre emelkedve szemlélte a fejleménye­ket, zöld szemüvege lámpásként világított a sötétben.

Hirtelen egy hatalmas széllökés söpört végig üvöltve a kéményen. A szobába áramló hamu és füst egy pillanatra mindent homályba borított. Amikor a tűz fénye újra bevilágította a szobát, egy kedves arcú, barna bőrű apró emberke ült a kandalló mellett az egyik szék peremén. Öltözete kifogástalan ízlésről tanúskodott. Barátságosan és kedvesen mosolyogva biccentett az öregember felé. „Biztosan San Franciscó-i" - gondolta Mr. Beeson, aki miután némiképp felocsúdott rémületéből, puhatolózva kereste a magyarázatot a történtekre.

Ebben a pillanatban egy újabb színész jelent meg a színpadon. A padló közepén tátongó fekete lyukból kiemelkedett az elhunyt kínai feje. A kissé szögletes ferde résből kibámuló üveges szemek a gerendáról lelógó hajfonatra tapadtak. A tekintetből leírhatatlan sóvárgás áradt. Mr. Beeson hangosan felnyögött és arcát ismét két kezébe temette. A szoba levegőjét enyhe ópiumillat töltötte be. A kísértet nem viselt mást, mint egy tűzött varrású kék selyemtunikát, amelyen hatalmas foltokat hagyott a sír földje. Lassan kiemelkedett a lyukból, mintha egy óriási acélrugó tolná felfelé. Amikor a térde a padló szintjével egy magasságba került, mint a láng néma szökkenése, egy gyors lendülettel mindkét kezével megragadta a hajfonatot, karjával felhúzta a testét, és rettenetes sárga fogai közé kapta a varkocs végét, így lógott ott őrjöngve, hátborzongató grimaszokat vágva és őrülten rángatózva ide-oda próbálta letépni jogos tulajdonát a gerendáról. Ám mind e közben egyetlen hangot sem ejtett ki. Mintha a holttest görcsös rángatózását valaki galvánelemmel idézte volna elő. Az emberfeletti küzdelem és a kísérteties némaság ellentéte több volt mint rettenetes.

Mr. Beeson eközben az ágyán kucorgóit. A barna bőrű kis ember szétnyitotta eddig keresztbe rakott lábát, türelmetlenül dobolt a csizmája orrával és egy súlyos aranyóra mutatóit tanulmányozta. Az öregember felült és lassan a pisztolya felé nyúlt.

Bang!

Mint a bitóról levágott hulla, úgy pottyant vissza a kínai a fekete lyukba, foga közt a hajfonattal. A csapóajtó óriási csattanással bezáródott. A barna bőrű kis ember San Franciscóból fürgén talpra szökkent, kalapjával elkapott valamit a levegőben, mint amikor kisfiúk lepkét fognak, és eltűnt a kéményben, mintha csak felszippantotta volna valami.

Valahonnan messziről, a sűrű sötétségből egy halk, távoli üvöltés szűrődött be a nyitott ajtón át. Egy elnyújtott, síró jajveszékelés, mintha egy gyermeket fojtogatnának valahol a távoli sivatagban, vagy amikor a Sátán hurcol magával egy elveszett lelket. De az is lehet, hogy csak a prérifarkas vonyított.

A következő tavasz első napjaiban egy csapat új járatokat kereső bányász haladt át a szoroson. Átkutatva az elhagyatott kunyhókat, az egyikben Hiram Beeson holttestére akadtak. Az ágyon feküdt kiterülve, szívében pisztolygolyó ütötte lyuk tátongott. A golyót nyilvánvalóan a szoba átellenes részéből lőtték ki. Feje fölött, a gerendán egy elszíneződött mélyedés arról árulkodott, hogy a lövedék nekicsapódva a fának visszapattant egy csomóról és irányt változtatva áldozata mellkasába fúródott. Ugyanehhez a gerendához egy összefont, lószőrnek tűnő kötéldarab volt erősen odarögzítve, melyet a golyó vághatott el, mielőtt visszapattant volna a csomóról. Más érdekeset nem találtak, nem számítva azt a néhány furcsa penészfoltos ruhadarabot, melyet - ahogy azt később megbízható tanúk állították - a Holtember-szoros egyik lakója viselt évekkel ezelőtt, mielőtt még az illető el nem hunyt és a közelben el nem temették. De hogy miként kerültek a ruhadarabok Mr. Beeson kunyhójába, senki sem értette, hacsak nem ma­ga a Halál viselte őket álruhaként - de hát ez, ugyebár, aligha hihető.